GJZ és Szetey

GJZ és Szetey (esetleges) távozásáról: nem baj. Sem az egyik, sem a másik személlyel különösebb probléma nem volt, nem jobbak, s nem rosszabbak, mint a „nagy magyar politikusi átlag” – már ha egyáltalán lehetséges lenne annál rosszabb, vagy reményünk lenne jobbra. Nincs. Mindkettő kiváló előélettel, képzettséggel, tapasztalattal, de mindkettőt, mint rendre valamennyi politikusnak állt honfitársunkat, megkapták a Parkinson-kórt: elérték azt a pozíciót, aminek a betöltésére már alkalmatlanok voltak. Lehet, már sok-sok évvel ezelőtt. Ami közös bennük: mindketten menedzserek, s annak bizonnyal jók, egy olyan pozícióban, ahol vezetőkre (leaderekre) lenne szükség. Ügyeket oldottak meg, jól rosszal reagáltak a (politikai) környezet kihívására, adaptáltak néhány jó, s sok rossz külhoni gyakorlatot, talán, ha lett volna ilyen, képesek lettek volna lebontani operacionális célokra a „nagy képet”, de nem volt ilyen. Nekik se.

GJZ, mint megvadult tűzoltó, meggondolatlanul, zsigerből reagált a Fidesz, s mások által gyújtogatott tüzekre, rendre szervezett ellen-tematizálásokat, kampányokat … de valljuk be, többnyire hatástalanul. Ennél már csak akkor mutatott rosszabb teljesítményt, amikor neki kellett volna valamit kommunikálni, mondjuk reformról, gazdaságpolitikáról … S mert bizonnyal kiváló, tehetséges szakember, s pénzre, emberre, eszközre nem lehetett panasza, csak egy ok van e gyengeségre: nem volt, nincs mit kommunikálni, a „nagy kép” hiányzik. Gag-mani képességeit meg nincs ok dicsérni, rengeteg csúf ötlet származik tőle, mit hol vagyonvizsgálatnak kitettek, hol nyugdíjasok, hol kis és középvállalkozók, hol építkezők szívhattak, szívnak ma is. Persze lehet sziporkázni, de ha nincs mihez igazítani, még az amúgy jó ötletek is rosszá válnak.

Szeteyt dicsérni valamivel nehezebb. Személyes bátorsága méltányolható, amiért szexuális orientációját közhírelte (legalább volt mit kommunikálni GJZ.nek), de … Amit el lehetett rontani kormányzati személyügyben, azt elrontotta. Nem csak szakmai hibák sorát követte el, de ami esetleg jó lehetett volna, azt is kifejezetten rosszul kommunikálta. (Már megint a kommunikáció – ez úgy látszik vagy nem megy az elitnek, vagy csak méltóságon alulinak tartják, hogy a plepsel megosszák gondolataikat. Vagy nincs is mit megosztani). A közigazgatás nem lett hatékonyabb, kisebb, motiváltabb. Sőt. A közalkalmazotti kar vett egy mély levegőt, s lemerült. Vár. Csendben. Hisz egyszerre vérig sérteni ötezer embert nem pont a teljesítménymenedzsment alapelve. Persze lehet hivatkozni néhány nyugati példára, hogy ott aztán megy, de … Ott a közalkalmazotti réteg nem választástól választásig tengődik, van idő nagyrendszerek bevezetésére, ott azt, amit az egyik politikusi gárda megkezdett, a másik nem gyalulja sárba. Ott, a kormányzati működést – többek között – a kiszámíthatóság, a kölcsönös tisztelet és a fegyelem jellemzi. Ott … Ott nem követnek el olyan hibákat a nagy átalakítás kellős közepén, ami miatt, nem hogy egy multi, de bármely vállalkozó úgy vágná ki a HR főnökét …

Végül is, mindkét jeles férfiú egyfajta politikusi mentalitás, praxis kiemelkedő képviselője, és csődje, arra bizonyíték, hogy koncepció, rendszerszerű gondolkodás nélkül nem megy, hiába másolják a „legjobb gyakorlatok” végtelen sorát, de ezek csak gyakorlatok, nem válaszok még meg sem fogalmazott kérdésekre. Csak ujjgyakorlatok. Borzasztó drága, borzasztó káros, borzasztó felelőtlen ujjgyakorlatok. S nem remélhető, hogy e két férfiú távoztával bármi is változna.