Két vásott kölyök

Két vásott kölyök egymás hajának zuhant a homokozóban. Lehet, valamikor egy várat akartak építeni, de ki emlékszik már erre. Mostra páros lábbal ugrálnak egymás bástyáinak, falainak maradványain, földbe taposva, kisdömpert, lapátot, süti-formát, ólomkatonát. És üvöltenek. Kezdetben csak egymásról mondogatták el, mit korábban is gondoltak. De már az anyukáknál, apukáknál tartunk, s a családok, felmenők éghajlati viszonyainál tartanak. Többi kölyök üveges szemekkel nézi, bár lehet, korábban már sejtették, nem lesz jó vége a giga reform várnak, s talán fájlalták, hogy a sok jó eu-homok mind hová lett. De most csak csendben somolyognak, cinkosan össze-össze kacsingathatnak, hátha az egyik, vagy másik, de lehet mindkét verekedő kilöki egymást a homokozóból, vagy legalább a csősz bácsi fogja fülön őket. A két kölyök meg még mindig sikoltva üvölt: azért nem tetszett senkinek a vár, mert te mondtad, milyen legyen, mert te mindig mindent megmondasz mindenkinek, holott magad se tudod, mit akarsz! Te meg a nagy büdös fenekedet tetted rá tornyocskámra, azért omlott össze … és mondják, mondják, mondják. Mit mondják, sikoltozzák. A kövérke, szeplős sírva kaparja össze a romokat, majd én egyedül … a kis eminens, meg beeee, neked úgy se sikerül, te túl ostoba vagy hozzá, s amúgy se segítek, se neked, se senki másnak, s különben is, majd én megmondom, ki mit csináljon, hogyan gombolja be a nadrágját, vegye fel szoknyácskáját, ha azt akarja, hogy szóba álljak vele. De valahogy senki sem akar vele szóba állni. A baj csak az, hogy ez a homokozó a mi kis játszóterünkön van, itt tömik egymás szájába, itt szórják szemünkbe.